Látó - szépirodalmi folyóirat

összes lapszám » 1995. december, VI. évfolyam, 12. szám »


köleskását vízben megfőzök, hozzáadok egy kávéskanálka olajat, és még melegen

Svédcsavar
Nem állítom, hogy rossz a kérdésfeltevés („Mit eszik az írónő?”), engedjék meg azonban, hogy némileg módosítsak rajta. Legalább egyetlen betűt. Így: mit eszik az íróné? Megmagyarázom a helyesbítést. Népieseknél tulajdonképpen semmit nem jelent ez a betű(hang)csere. Mert amikor például a borvízforrások táplálta kis tót (tavat, nem tótot) a sepsibükszádiak vagy a bálványosiak „a báróné feredőjének” mondják, ezzel nem különböztetik meg a születéskor kapott rangot a házasság útján megszerezhetőtől. Urbánuséknál már bonyolultabb a helyzet, ott az „ő” és az „é” közti különbség jelentéshordozó.
Bevallva, a két tábor közt állván, hogy mégiscsak egy hajszállal az urbánusokhoz érzem magam közelebbinek, nyíltan vállalom (tehát: vallom és vállalom) kritikai megjegyzésemet a szerkesztő felé. Vagyis: mit eszik az íróné? Arra a kérdésre ugyanis, hogy mit eszik az írónő, csak felületes, általános választ tudnék adni, azon egyszerű oknál fogva, hogy írónővel mindezidáig nemigen osztottam meg kenyeremet, pontosabban Ő (valamelyik Ő) nem próbálta megosztani velem a kenyerét (kaviárját, káposztáját). Amikor mégis személyes tapasztalatot szerezhettem volna írónő ételéről, főztjéről, utólag rá kellett jönnöm, hogy valójában íróné vendégelt meg (s utóbb ezt az urbánus ő-é különbözést ő is – majdnem – belátta). Amerikában, New York közelében megéltem a kivételt, hála Györgyey Klára asszony vendégszeretetének. Mivel az ő férje könyvtáros, eleve nem gyanúsítható a PEN menekült írók csoportjának elnöknője az íróné jelöléssel; a tiszteletünkre adott esti fogadásra pedig annyi finomságot készített, hogy ezek után ugyanolyan szívesen lapoznék szakácskönyvében, mint a nekem dedikált, színikritikát tartalmazó kötetében.
Ennyit hát az önkényes betűcseréről.
De van még egy kiegészítő javaslatom. Nemcsak egy betűt, hanem egy egész szót tartanék hasznosnak beszúrni a szerkesztői kérdésbe, amivel új dimenzióhoz juthatna az eszmefuttatás (sorozat). A „mit eszik az íróné?” mondatba harmadik szóként én alkalmasint beiktatnám a „rajta” célhatározót (vigyázat: korántsem helyhatározóra gondolok!), vagyis így hangzana az én kérdésem: mit eszik rajta (az íróné vagy akár az írónő)? Beismerem a hátsó szándékot, ezzel ugyanis lehetővé válna pótolni – részben – a Látó előző összeállításába (a Szerelemlátóba) kért és ígért szövegemet. Belátom azonban, hogy előzetes jóváhagyás nélkül egy ilyen, egész szavas betoldás túl nagy merészség volna, maradok hát az írónénál, kritikusi-irodalomtörténészi láttatásban.
Erdélyi alapállásból mindenképpen Apor Péternével kellene kezdenem a téma kibontását, sajnos nem tudom, hogy a báró úrnak volt-e felesége. Egyébként sem volna szerencsés a XVIII. századi főúri lakomát fölemlegetni – akkor válna csak igazán siralmassá metamorfózisunk, nagy romlásunk leírása. Ha – Móricz Zsigmond módjára – realisták maradnánk, egy hatalmas ugrással valamely mai (vendéglői, de mindenképpen nyilvános helyen kulináris szakemberek által előkészített fogadáson szokásos), svédasztal mellett kellene inkább teremnünk. Ez azzal a haszonnal is járna, hogy a szűk nemzeti szempontokat (egy nemzeti irodalom, jelesül most a magyar szempontjait) mindjárt kitágíthatnánk, és eljutnánk végre – legalább így – a világirodalomhoz. Itt akár az írónő-változattal is élhetnénk, hiszen író és írónő ugyanezt kapja – némi túlzással azt is mondhatnám, hogy ugyanazt kapja Párizsban, Washingtonban, Londonban és Kolozsvárt.
De ez már a harmadik svédcsavar egy rövidnek készülő írásocskában. (Vagy a svédcsavar vízilabda-szakkifejezés? Így nem ehető?) És még mindig egyetlen szót sem ejtettem arról, hogy tudomásom szerint mit eszik a romániai magyar íróné(nő), illetve – mert illik az egyetemes magyar irodalomban gondolkodnunk, ha már szabad – mit tapasztaltam az elmúlt évtizedekben s a közelmúltban, jeles házakban járva, jeles asztalokhoz ültetve, a magyar kulináris egyetemességben. Tulajdonképpen alkalmaznom kellene a kronológiai sorrendet – bár gyanítom, hogy némely itthoni vendéglátások alkalmával nem írható egyszerűen a diktatúra rovására a szerény menü. Jó negyedszázada a kisütött parizer (párizsi) írói és írónéi kommentárral sem tűnt éppen első vacsorameghívást megkoronázó fogásnak. Akkor már sokkal inkább a frissen szedett, a kolozsvári Bükk ízeit őrző keserűgomba, egy kis burduftúróval töltve és kisütve. Ez amolyan hétköznapi, bár sok munkát igénylő kínálásnak számított nálunkfelé, ifjú korunkban, preferansz-partik közben, a Dónát úti Weimarban. (Négy-öt „irodalmi” házaspár lakott akkoriban Kolozsvár újnak számító lakónegyedében, növekvő gyermeksereggel; laktak többen is, de mi, a baráti kör, számon tartotta, meghívta egymást.) Egy tál főtt rák is asztalra került egyszer. Csodálatos volt a vörös látvány, az íz sem rossz; hogy jóllaktunk-e, már nem emlékszem. Azóta sem tudom, mennyit lehet ebből az ételfajtából egyszerre elfogyasztani.
Nem a saját konyhánk tapasztalatát adom át, amikor szintén az erdélyi magyar kortárs irodalom kutatójaként kockáztatom meg az állítást: az íróné azt eszi, amit az író főz neki. Illetve (és ez már támadhatatlan), a család vendégeit s persze a családtagokat is a ház tekintélyes szakácsmestere lepi meg specialitásával. És itt már, minthogy a dicsőségtáblához érkeztünk, neveket is kötelességem említeni. Még ha (kél és fél évtized múltán újra) nemzedéki elfogultsággal vádolnak is meg, az első Forrás-nemzedéknél maradok példáimmal, minthogy Bálint Tibort és Láng Gusztávot kell megneveznem. Tulajdonképpen nem egyegy ételkülönlegességüket említem – ilyen utóvégre nekem is volt hajdanán (birsalmasajt, saját főzés és savarine, előregyártott elemekből, mármint száraz kalácsból, tejszínhabból, rumból) –; Láng is, Bálint is mint gyakorló szakács valósította meg konyhai teóriáit, amelyekről legalább olyan szívesen beszéltek, mint Krúdyról, Dsidáról, a szonett természetéről vagy a próza anyagszerűségéről. Egy nemzedékkel előbbi példát sem hallgathatok el, ha őrizni akarom objektivitásomat, annál is inkább, mert a szervírozási alkalmak egy időben összeértek: Panek Zoltán, még kolozsvári korszakában, az Árpád út eleji garzonjában engem (minket) is részesített főzőkedve és –tudománya morzsáiban. (A nagy kifejlet Szatmár vidékéhez, az írásaiban is megörökített Kőszegremetéhez, Túr parti nyári táborozásaihoz kapcsolódott.)
A szakma (szakmáné?) iránti hálátlanságnak tekinthető, tudom, mégis bármenynyire erőltetem is emlékezetemet, a feledhetetlen finomságok közül szinte egyik sem kötődik irodalmi helyszínhez. Talán Bálint Tibor hordóban savanyított dinnyéjét mondhatnám kivételnek. És egy több napos, a Déli-Kárpátokban tett kirándulásunk utolsó napjára, utolsó estéjére datálható vacsorát, a Vulkán hegységbeli menedékházban: akkorra minden ételünk elfogyott már, egy húskonzerv marat nyolc embernek, a „kabana”-konyha teljesen üres volt, csak sört tudtak adni. Láng Gusztinak mentő kérdése született: hagymájuk van-e? És minthogy volt, ketten feleségemmel nekiálltak a „Bözsi-tokány á la Guszti” elkészítésének. Igen, ez vetekedett azokkal a sajtos-tejfölös-gombás sültekkel, amilyeneket budai nagynéném tudott megálmodni. S az édesanyám rácsos linzerével, amelynek évtizedek múltán is híre van.
Ha már egy elnöknő (Amerikából) és Buda is szóba került, időzzünk egy keveset a felsőbb régiókban. Három hegy – tőlünk nézve csak domb – jut eszembe, kettő a Duna budai oldalán, a harmadik a Balaton fölött. A Józsefhegyi úton, Illyés Gyula vendégszerető (és hangsúlyosan Erdély-szerető) házában Flóra néni kosztját kóstolhattam. Gondolom, nem szükséges magyarázni, hogy nem az ételre koncentráltam. Gyula bácsi háziasszonyt dicsérő szavaira viszont emlékszem, valamint arra, ahogy a borát (akár az üzletit, a soproni kékfrankost, akár a sajátját, a tihanyit) ajánlotta. A füredi Tamáshegy oldalában, Déry Tibor kertjében tudtommal csak feketekávét és gyümölcsöt kínált a házigazda, illetve a ház, a nyaraló nagyvilági asszonya. A másik végleten – mert hát hogyan is mondjam pontosabban, amit több mint harminc éve a Ferenchegyen, Veres Péter otthonában tapasztaltam – ugyanaz a kínálat, pontosabban csak alma (és egy nekem dedikált Veres Péter-fénykép; könyvnek jobban örültem volna). Az irodalmi újdondásznak így is megtisztelő volt, hogy a gazda végigvezetett zöldséges kertjén és gyümölcsösén, és órákon át magyarázta nekem a mezőgazdaság s az országos gazdaságpolitika összefüggéseit. (Csak elképzelni tudom tehát, hogy Juliska asszony mit főzött Péter bácsinak ebédre, a ferenchegyi nyersanyagból.) Jóval későbbi, következtetésképpen már nem ilyen elfogódott azoknak az óráknak az emléke, melyeket egy csésze jó angol tea mellett tölthettem Cs. Szabó Lászlóval, a BBC alagsori étkezdéjében. Ha Cs.-nek többre is futotta volna pénztárcájából, a nem éppen agyontáplált londoni (erdélyi) turista megvendégelésére, akkor is csupán a BBC-konyháról mesélhetnék most bővebben.
Wimbledon viszont nekem 1975 óta nem kizárólag a teniszt (a nagy pénztermő játék látványát) jelenti, hanem Határ Győző házát is. És bár itt megvendégeltetésem (második alkalommal, 1980-ban megvendégeltetésünk) fejedelminek hatott (anélkül, hogy a BBC-teával kellene összevetni), sajnálattal kell közölnöm, hogy a wimbledoni ízek nem hogy prousti, de még kántori szinten sem őrződtek meg ínyemen vagy szürkeállományomban. Az egyes, különböző fogások felszolgálására alkalmas szobák berendezésére, a tükrökre emlékszem vissza – és a házi „nyomdagépre” (nálunk akkoriban még elképzelhetetlen volt), amelyen a mester maga állította elő könyveit.
A múlt, volt elnökök (írószövetségiek) és költőfejedelmek, szellemi vezérek után még a jelenről és (így hallszik, 1995 augusztusában, amikor e sorokat ütöm gépbe, Kalotaszentkirályon) eljövendő elnöki háztájról is illene valamit mondani, már csak köszönetképpen is a baráti hangulatú vacsorákért a Villányi út 8. szám alatt, az ötödik emeleten. Ha irodalomtörténetileg kellene elhelyeznem a Pomogáts-szalont, a Józsefhegyi út és Wimbledon közt jelölném ki a helyét, jóllehet Klári inkább a francia konyha ismerője (saláták, sajtok!), semmint az angolé, miközben nem felejtette el a magyaros ízeket. Ez végül is tökéletesen megfelel a ház ura egyensúlyt képviselő mai szerepének. Kolozsvárt, a Mikes Kelemen utcába (ragaszkodjunk legalább nevekben a hagyományokhoz) hasonlót szívesen tálalunk, lehetőségeink szerint. De legalább angol teáról mindig gondoskodunk.
KÁNTOR LAJOS


(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024
Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék